Eredetileg a hajdúk marhapásztorok,
olyan "hajtók" voltak, akik a dél-németországi, észak-itáliai vásárokra
szánt magyarországi szarvasmarhákat terelték a külországi városokba.
A marhapásztor hajdúk életmódjának első nagy válsága már a 15-16. század fordulóján bekövetkezett. Ez a válság okozta, hogy a hajdúk az 1514. évi parasztháború katonai bázisává válva Dózsa György leghűségesebb katonáivá lettek.
A
török elleni küzdelem számtalan falu és város pusztulásával járt együtt
éppen Magyarország leggazdagabb területén, az Alföldön. A szegény
jobbágynak, vagy egytelkes nemesnek háza felégetése, jószágainak
elhajtása után nem volt más lehetősége, mint elmenekülni Erdélybe, vagy a
királyi Magyarországra, vagy pedig beállni a katonává vált hajdúk közé.
Az egykori marhahajtók tömege a 16. században kiegészült a falvaikból elmenekült, elűzött jobbágyok, kisnemesek csoportjaival.
A
törökellenes háborúk azonban távolról sem teremtették meg minden hajdú
számára a zsoldos katonai szolgálat lehetőségét. Ilyeneknek csak az ún.
"iratos" vagy "királyi" hajdúkat tekinthetjük. A többiek zsold nélküli,
csak prédából élő, ún. "szabad hajdú"-k
voltak. A földönfutóvá vált jobbágyok, zsellérek, kisnemesek
természetesen nem az iratos, hanem a szabad hajdúk sorait szaporították.
A szabad hajdúk a 16. század második felében talán még inkább a társadalom számkivetettjei voltak,
mint korábban a pásztor hajdúk. Miután ők sem ismertek erkölcsi
korlátot, s raboltak, fosztogattak törököt, magyart, jobbágyot és
földesurat egyaránt, nem csodálkozhatunk rajta, hogy kiirtásukat - akár a
vadállatokét - országgyűlési törvények írták elő a királyi
Magyarországon és Erdélyben egyaránt.
A 16-17. század fordulóján
parancsolóan vetődött fel a megoldás szükségessége, azaz a hajdúk
visszaillesztése a társadalom rendjébe. E visszavezetés két szinten
történhetett volna meg: a szabad hajdúk tömegének állandó katonává, azaz
"iratos" hajdúvá tételével, illetve a hajdúk puszta földekre
telepítésével.
A 15 éves háborúban meg volt a lehetőség, hogy a
török ellen felfogadják, és harcba vezessék a csekély zsoldért bármire
kész szabad hajdúságot. A töröktől visszafoglalt puszta területekre
történő telepítés pedig a társadalomba való befogadás, sőt a társadalmi
felemelkedés kérdését is megoldhatta volna, hiszen azt aligha lehetett
elképzelni, hogy a hajdúk jobbágyként lehettek volna visszavezethetők a
társadalomba.
Bocskai István volt az a politikus, aki az elégedetlenek élére állva, szabadságharcában kísérletet tett a vallásszabadság, a rendi és nemzeti függetlenség megvédése mellett a hajdúkérdés megoldására is.
Bocskai
nemzeti függetlenségi eszméi, a vallásszabadság kérdései valószínűleg
kevésbé érintették a hajdúkat, bár ők is gyűlölték a német zsoldosokat
és parancsnokaikat. Az a tény pedig, hogy egy törökbarát erdélyi
csoportra támaszkodva akarta elindítani a szabadságharcot, eleve
elriasztóan hatott a törököt mérhetetlenül gyűlölő hajdúkra.
Ennek
ellenére történeti tény, hogy a szabadságharc kirobbantói azok a hajdúk
lettek, akik fellázadtak parancsnokuk ellen, és 1604. október 15-én
Álmosd és Diószeg között győzelmet arattak, megakadályozván a németeket
Bocskai várának, Kerekinek elfoglalásában, s ezáltal meggátolták a
császárt abban, hogy a kelet-magyarországi főúr birtokait
konfiskálhassa.
A szorongatott helyzetben lévő Bocskai már
előzetesen tárgyalt hajdú kapitányokkal, akik megfogadták, hogy mellette
lesznek. A megnyerés mellett legalább ennyire fontos volt a hajdúk
megtartása. Bocskai maga is elismerte, hogy nélküle is megtámadták volna
a németeket, de aligha maradtak volna meg mellette, ha nem szervez
belőlük ütőképes hadsereget, a szabadságharc kiszélesedésekor nem védi
meg őket a politikai támadásoktól, s a háború végén letelepítésükkel nem
igyekszik végleges megoldást találni problémáikra.
Annak
ellenére, hogy 1605 januárjától a hajdúk nem egyedül harcoltak Bocskai
seregében, továbbra is rajtuk állt vagy bukott a szabadságharc sikere.
Mellettük nem a nemesi felkelés, hanem csak a székelyek és a török-tatár
segédcsapatok játszottak érdemleges katonai szerepet a hadjáratokban.
Ez okozta, hogy Bocskainak törekednie kellett a szabad hajdúk reguláris csapatokká szervezésére.
Ez 1605 tavaszán kezdődött, de még a békekötéskor sem fejeződött be. A
cél az volt, hogy a harcoló csapatokból hadsereg szerveződjék. Egyik
lépésként Bocskai a zömmel gyalogosokból álló hajdú csapatok mellé,
lovas hadat szervezett. A zsold jó részét Bocskai adta saját
jövedelméből.
Azon, hogy a száz év óta szervezetlen szabad
hajdúkból nem lehetett néhány hónap alatt reguláris sereget kovácsolni,
nem csodálkozhatunk. Azt azonban elismerés illeti, hogy Bocskai törekedett megoldani a hajdúknak egyik sok évtizedes problémáját.
A
hajdúk németektől történő elpártolásának egyik fő oka az volt, hogy a
török helyett Bocskai ellen akarták őket felhasználni, az is jelentős
probléma lett volna, hogy a törökökkel együtt kell harcolniuk.
A
korponai országgyűlésig a hajdúk letelepítésükre és kiváltságolásukra
csak ígéreteket kaptak, konkrét megvalósulás nélkül. Ez a helyzet
váltotta ki azokat a mozgalmakat, amelyek válaszút elé állították az
országgyűlést: vagy konkrét ígéretet tesznek a hajdúkérdés megoldására,
vagy számolni kell azzal, hogy a hadsereg zömét alkotó hajdúság elpártol
a szabadságharc ügyétől. Az országgyűlés az előbbit választotta. A
megoldást az 1605. december 12-én kiadott kiváltságlevél jelentette, amely a székelyekhez hasonló szabad katonaságot hozott létre.
A
kiváltságlevélben a fejedelem kimondotta, hogy "őket (ti. a hajdúkat)
egyenként és összességükben a paraszti és nem nemesi állapotból,
amelyben születtek és amelyben eddig éltek, kegyelmesen kiemeljük és
elrendeljük, hogy említett katonáinkat törvényes utódaikkal együtt a mai
Magyar- és Erdélyországunk igazi nemesei sorába és számába számlálják
és beírják, őket igaz nemeseknek tartsák, miként mi is azok sorába
számláljuk és fogadjuk őket".
Az ilyen együttes nemesítés
természetesen nem jelentette a nemesi privilégiumok korlátlan
birtoklását, valójában szabad paraszti állapot volt, de az örökösen
földhöz kötött jobbágyokra így is óriási vonzerőt gyakorolt, főleg, ha
figyelembe vesszük, hogy a jobbágyi felemelkedés törvényes útjai éppen a
hajdúk kiváltságolása után pár évvel, 1608-ban záródtak le
végérvényesen azzal, hogy az országgyűlés a jobbágy költözések ügyében a
döntést a vármegyékre bízta.
A hajdúk katonai szolgálataikért (az eddigiekért és az ezután következőkért) kapták nemességüket,
mellette Kálló, Nánás, Dorog, Varjas, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid
területét, valamint a "rendes és rendkívüli adó, bér, segélypénz és
kamarai nyereség, nem különben kilenced, tized, vagy bármilyen paraszti
és polgári szolgáltatások teljesítése" alóli felmentésüket, s ezzel a kiváltságosak soraiba léptek.
A letelepítésükre szánt települések közül Simán, Viden és Varjason nem
születtek új oppidumok, bár az elpusztult három falu határát később a
hajdúk használták. Soraik Bocskai későbbi telepítései során kibővültek a
köleséri és a szoboszlói hajdúkkal. Ez utóbbi a Halasi Fekete Péter
kapitány vezetése alatti hétszáz lovas hajdú városává vált. A 17.
században "öreg" hajdú városnak nevezett hét település közé számították
Böszörményt, amelyet valójában a kállói hajdúk kaptak meg a
privilégium-levélben szereplő Kálló mezőváros helyett. Polgár ugyan nem
szerepelt a fejedelem telepítései között, a későbbiekben azonban a
hajdúk és a török hatalom közötti tárgyalásokban mindig úgy hivatkoztak
rá, mintha a fejedelem adományozta volna területét a hajdúknak.
Valójában a polgári hajdúk Báthory Gábor fejedelem, illetve II. Mátyás
király adományából lehettek a település birtokosai.
A hajdúknak adott privilégiumok erős fegyvert jelentettek Bocskai kezében, mert megerősítették a fejedelem és a hajdúk szövetségét.
Erre támaszkodva tudta elutasítani a bécsi udvarral folytatott
tárgyalásokon az "első" bécsi békét, s kötötte meg kedvezőbb
feltételekkel a másodikat.
Báthory Gábor a hajdúk segítségével vált fejedelemmé, aki 1608-ban telepített le hat elhagyott jobbágytelekre reformá-tus magyar hajdútiszteket.
Bethlen Gábor fejedelem 1615-ben további nyolcvan hajdút telepített le településünkön, majd később a Bihari vármegyétől át is került a Hajdú vármegyéhez. Mikepércs hajdúvárossá lett.
Báthory Gábor Bethlen Gábor