Kezdőlap >> Település >> Településtörténet >> Imreh Árpád fiatfalvi lelkész feljegyzései

Imreh Árpád fiatfalvi lelkész feljegyzései

"Szenterzsébet, Boldogfalva, Újszékely, nekünk Szederjes is kell"

 

-     Imreh Árpád fiatfalvi lelkész feljegyzései az 1940. augusztus 30. - 1940. szeptember 12. közötti eseményekről -

 

A Székelykeresztúr közvetlen közelében fekvő Fiatfalvát a II. bécsi döntést (1940. aug. 30.) követően újra Magyarországhoz csatolták. A helybeli református lelkész, Imreh Árpád feljegyzései megindító módon adják vissza azokat az érzéseket, hangulatokat és feszültséggel teli állapotot, amely a falu lakosságát hatalmába kerítette a hír hallatát követően. A mai olvasó számára is nehéz könnyes szem nélkül végigolvasni, milyen lelkiállapot uralkodott ezekben a napokban, hetekben. Olvassuk, és emlékezzünk. Ne felejtsünk!

 

„Felszabadulásunk: Mindjárt a bécsi döntés után megszerveztünk egy őrséget titokban, megbízható emberekből. Ez vigyázott arra, hogy kilengések ne legyenek nagy történelmi pillanatokban. De ez vigyázott a községre 1940. szeptember 11-én, mikor a falu lakossága részt vett Székelykeresztúron a honvédséget fogadó ünnepségen, és idehaza csupán az öregek, kisgyermekek maradtak. Nem is történt semmi baj. Felszabadulásunk első napjaiban, mikor a honvédség őrsége a Küküllő hídjánál volt felállítva, nappal a magyar katonák, éjjel a román katonák jártak a faluban. Az őrség derekasan megfelelt rendeltetésének. A parancsnok Kovács János jogvégzett barátunk volt, aki nagy tapintattal, igazi körültekintséggel járt el, és neki köszönhető, hogy szeptember 12-én felelőtlen egyéneknek a román katonákra való lövöldözésének ügye sima elintézést nyert. [31.]

Hogy milyen jól dolgozott az őrség, annak jellemzésére megemlítem, hogy a felszabadulás első napjának éjjelén két magyar titkosrendőrt tartoztattak le. Természetesen kellő igazolás után azonnal szabadon is bocsátották, akik pár napig a községben tartózkodtak. Megfigyeléseik után gratuláltak a parancsnoknak. Amikor a 22 éves román uralom véget ért, úgy éreztem, hogy kötelességem összehívni a presbitériumot, hadd adjunk hálát együtt az Istennek életben maradásunkért. Feljegyzések, jelentések, jegyzőkönyvek nem egyebek, mint hadi jelentések arról, a harcról, melyet fennmaradásunkért folytattunk védelemből. Egy adott pillanatban és egy adott helyzetről szólanak. Mást olvas abból az ellenség és mást a szövetséges. Most azonban azt említem meg, hogy 1940. szeptember 11-én vonult be Székelykeresztúrra a felszabadító honvédségünk és 1940. szeptember 15-én tartottuk meg az említett presbiteri gyűlést, melyen a következő jelentést olvastam fel: Mélyen tisztelt presbitérium! Isten előtt való mélységes alázattal és hálaadással jelentem be, hogy Fiátfalva községe felszabadult a 22 éves román uralom alól, és ezer esztendős határaihoz, Magyarországhoz visszatért. Örök emlékezetre jegyezzük fel az utolsó napok eseményeit, és szeretett hazánk szolgálatára ajánljuk fel magunkat. Az a nagy világesemény, mely Németországnak, majd Olaszországnak hadbalépésével következett be, kihatott Európa délkeleti részére is. Egyre világosabb lett, hogy a triánoni igazságtalanság egy része jóvá lesz téve és Magyarország bizalommal nézhet a jövőbe, viszont Románia, mely egy német rádiójelentés szerint összeenyvezett ország, szét fog esni.

1940. augusztus 30-án délutáni órákban jelentette be a budapesti rádió a bécsi döntőbíróság ítéletét, mely szerint az ily országhatár Székelykeresztúron halad el. A községben kibeszélhetetlen öröm lett úrrá. A mezőn dolgozó emberek hazasiettek. Csoportokba verődtek, az asszonyok kiállottak a kapuba, a szemekbe örömkönnyek csillogtak. Vége a rabságnak, szabadok leszünk. Késő este volt és az emberek még mindig az utcán állottak. Keleti időszámítás szerint éjjeli egy óra eltelt és a falu lakói ébren voltak. Nem tudtak aludni, várták a híreket, kiváncsiskodtak, hogyvajjon mit fog mondani a budapesti rádió, miféle új hírt közöl.

1940. augusztus 31-én szombaton korán reggel sietett mindenki Székelykeresztúrra, hogy vásároljon magyar zászlóhoz anyagot, amit elrejtve hoztak haza s éjjel varrták össze. E napon sem dolgozott senki.

1940. szeptember 1-én vasárnap korán reggel örömkönnyes szemekkel járt mindenki az utcán és boldogan köszöntötték egymást. Csendőr nem volt a faluban, a községi román jegyző csomagolta ingóságait, menekítette azokat. Harangunk megkondult és hangja átrezgett a lelkeken, s a község apraja, nagyja templomunk köré gyülekezett felekezeti különbség nélkül, s mikor leánykáim betakarták Urunk asztalát a még össze sem varrhatott magyar zászlóval, akkor szem sem maradt szárazon. Varró Gáspár atyánkfia arra kért, hogy az általa Amerikából hozott, az ő felesége által egyházközségünknek ajándékozott szószéktakarót és úrasztali terítőt a mai áldott napon és a következendőkön tegyük fel. Az istentiszteleten szabadításáért, utóének helyett 22 év óta először felcsendült a magyar Himnusz. Azért hangsúlyozom ki a Himnusznak a templomban való éneklését, mert Fiátfalván minden újévre virradó éjjelen énekelték ezt a magyar imádságot, de a templomon kívül. Hadd említsem meg azt is, hogy ezen a napon ragasztották ki azt a felhívást, melyet a vármegye román prefektusa és a magyarság részéről Filó Endre és Orosz Károly írtak alá, s a nyugalom megőrzésére vonatkozott. Megelőző este az esperes úr azt telefonon is közölte velem, mikor a jegyzői irodában felállított s még működő telefonon ezeket mondotta: A keresztúri szolgabíróságról beszélek a katonai parancsnokság jelenlétében, arra kérlek, hassál oda, igyekezzél arra, hogy e történelmi napokban népünk nyugodtan viselkedjék. Hála legyen a jó Istennek, nem is történt semmi rendzavarás, népünk nyugodtan viselkedett, mindenki uralkodott szenvedélyein. Örvendeztünk a felszabadulásnak és fájdalom töltött el a továbbra is román szolgaságban maradó magyar testvéreinkért. [32.]

1940. szeptember 2-án hétfőn reggel a jegyző látszólag beszüntette a csomagolást, és színlelt örömmel hírdette: hivatalos úton azt az értesítést kaptam, hogy Fiátfalvát nem csatolják Magyarországhoz. E vészhírre az asszonyok sírtak, a férfiak fájdalmas megdöbbenéseikben várták a cáfolatot. Székelykeresztúrra siettem, és ott minden vezető magyar embertől kérdezősködtem, de senki biztosat nem tudott mondani, mindenki arra hivatkozott, hogy a rádió közlése szerint az országhatár közvetlen Székelykeresztúr alatt halad. Levert, szomorú lélekkel jöttem haza. Híveim arcán fájdalom, bánat látszott, a kisírt szemek azt hírdették, hát tovább is rabok maradunk? A jegyző nem mondott igazat, de községünk lakói sírva virrasztották át a hosszú éjjeleket.

1940. szeptember 3-án kedden a jegyző küldötte bútorait, és elment családja is. A mi embereink ismét reméltek. Mondogatták: menekít a jegyző, akkor felszabadulunk.

1940. szeptember 4-én szerdán azt a hírt kaptuk, hogy jön a csendőrség és bosszút fog állani a vasárnapi hálaadó istentiszteletért. Jöttek is. 10 szekér román csendőr fegyveresen, golyószórókkal, parancsnokuk vezetése alatt. Úgy jöttek, mintha ostromra készültek volna. Mindenki jelenjék meg a községházánál, parancsolták. Mi lesz velünk? Mi fog történni most? találgattuk mi. Hoztak magukkal egy kis magyar nemzeti lobogót. Hogy honnan szedték elé, nem tudjuk, azt mondták, a falu határában találták, és reánk fogták, hogy forradalmat akarunk. A telefondrótokat el akarjuk vágni. A zászlót mutogatták, mint bűnjelt. A zászlóra ez volt írva: 1848, éljen Ugron Gábor. Ez a kis zászló még a világháború előtti időkből való kortes zászló volt egyik képviselőválasztáskor. Tar Domokos és Ugron István magyarázták meg a főszolgabíró és csendőrparancsnok uraságoknak, hogy a bűnjel egyszerű kortes zászló. Nagy nehezen hosszas történelmi magyarázat után megértették a bosszút lihegő hadsereg vezetői. Azután vállaltuk a felelősséget Tar Domokossal, hogy a faluban senkinek, a jegyzőnek nem lesz bántódása.

1940. szeptember 5-én csütörtökön nem történt feljegyzésre érdemes eset. Csupán a község határában gyújtottak fel néhány kalongyát a feleki románok.

1940. szeptember 6-án pénteken a jegyző és bizalmas embere, egy Ciucean nevű juhnyájtulajdonos lázas sietséggel költöztek és szomorkodtak. Minél szomorúbb ábrázattal láttuk őket, annál jobban reménykedtünk.

1940. szeptember 7-én szombaton a jegyző átadta az irodát a községi pénztárnoknak és bírónak, és eltávozott. Arra azonban gondja volt, hogy szeptember hónapra egész havi útiátalányát kizsarolja. Oh, milyen nyugodtság szállta meg a lelkünket, mennyire jó volt az a nap jegyző nélkül, csendőr nélkül.

1940. szeptember 8-án vasárnap ismét hálaadó istentiszteletet tartottunk. Ekkor olvastam fel püspök urunk pásztorlevelét, mely szóllott a visszamaradott híveknek és a felszabadultaknak egyaránt, mi úgy éreztük, hogy hozzánk, mint felszabadultakhoz szóllott. Sajnos férfiak közül kevesen hallották, hiszen már jókor reggel a csendőrök fegyveresen kényszerítették őket, hogy a székelykeresztúri lengyárból fuvarozzák el az anyag egy részét.

1940. szeptember 9-én hétfőn jött az üzenet Székelykeresztúrról, hogy jön a visszavonuló román katonaság, és nem lehet tudni a visszavonulás irányát, de útközben szabadon rabol és lövöldöz. E jóakaratú és óvatosságra intő figyelmeztetésre ismét rettegés szállotta meg a lelkeket, hiszen teljesen védtelenek voltunk. Községünk lakói kihajtották marháikat, sertéseiket az erdőbe, mások közelebbi kukoricások közé, félreeső határrészekre, az asszonyok szőteményeiket, értékesebb ingóságaikat rejtegették el. Szerencsére a román hadsereg nem a községünkön vonult el. Azonban ez a nap mégsem telt el kár nélkül. A csendőrség felfeszítette a községháza ajtaját, felfeszítette a szekrények zárait, magával vitte az írógépet, a gázvédelmi felszerelést.

1940. szeptember 10-én kedden írták alá községünk lakói azt a memorándumot, melyet Fiátfalva felszabadításáért adtunk be a határmegállapító bizottságnak. Ezt megelőzően Orosz Károly képviselő úr adott be kérést, azoknak  a községeknek felszabadítása érdekében, melyeket a román uralom alatt maradás fenyegette. Ekkor kaptuk azt a tanácsot, hogy az érdekelt községek is, de külön-külön kérjék felszabadításukat. Ennek megbízására magam kaptam megbizatást, s miután azt Tar Domokos, Ugron Pál, Ürmössy Gyula jónak tartották, községünk lakói mind aláírták. Az aláiratásra Tar Domokos és Kovács János hordozták el házról házra a késő esti órákban, mikor már a román csendőrök eltávoztak. Ezen a napon estefelé híre ment [33.], hogy az országhatárt jelölik ki. Ürmösi Gyula unitárius lelkész, Tar Domokos tanító és én elmentünk oda. Távolról csupán a feleki legényeket láttuk, ásókkal, lapátokkal és fejszékkel, azonban amint közelebb jutottunk, feltűnt két katonaruhás alakja is, akik heverészve pihentek. Alighogy megláttak, az egyik lekapta válláról a puskát, amire mi is megállottunk. Tar Domokos románul megkérdezte, hogy szabad-e odamenni? Kérésére megengedték, és az egyik katona felénk jött. Kölcsönös bemutatkozáskor megtudtuk, hogy ezt az őrmestert küldte ki a román katonai parancsnokság a demarkációs vonal kijelölésére. Ezt a nevetségesen hangzó kijelölést színlelő komolysággal elhittük. A demarkációs vonal közvetlen az új temetőt átmetszően az udvar mellett haladt el és a falut félkörben átölelve a boldogfalvi őrházig vezetett. Zária a feleki erdőkerülő elmesélte nekünk, hogy az ő rábeszélésére az őrmester úr eltekintett attól, hogy az ideiglenes határ a temetőn vezessen keresztül, s ezért azt javunkra künnebb helyezte. Ezt is komoly arccal vettük tudomásul, ellenben megdöbbenve vettük tudomásul azt, hogy Boldogfalva felső részén fog elhelyezkedni a román katonaság.

1940. szeptember 11-én szerdán korán reggel kidoboltattam, hogy a felszabadító magyar honvédek bevonulásakor ünnepélyes fogadtatás lesz Székelykeresztúron, melyre templomunk mellől indulunk el. Harangszóra templomunk körül gyülekeztünk és elénekeltük: Erős várunk az Isten kezdetű éneket, majd a Himnuszt és fegyelmezetten hosszú sorban mentünk Székelykeresztúrra. A faluban csak gyermekek és egynéhány idős ember maradt. Közel a falu mellett a román katonák, ezért a község őrizetéről gondoskodni kellett. Ünneplésünket két vészhír zavarta meg. Az egyik az volt, hogy a románok rabolnak a faluban, másik szerint Fiátfalva nem szabadult fel. Istennek legyen hála, egyik hír sem volt való. Ezen a napon községünkben este mulatság volt, melyen részt vett egy magyar főhadnagy is, aki a kultúrházat Magyarországhoz hasonlította, mert úgymond egyik sincsen készen. Szavait kiegészítette Varga Zsigmond dr. orvos hadnagy, aki kötelességének tartotta megkeresni a felszabadulás első perceiben azt a falut, ahol gyermekéveit töltötte és közvetlen mély benyomást keltő üdvözlő beszédet tartott.

1940. szeptember 12-én csütörtökön tisztelgő bevonulást rendeztünk Székelykeresztúrra. „Szenterzsébet, Boldogfalva, Újszékely, nekünk Szederjes is kell” ütemes kiáltással vonultunk végig Székelykeresztúron, ahol a színes székely ruhaviselettel és fegyelmezett felvonulással úgy az alezredes úrtól, mint a székelykeresztúriaktól elismerést kaptunk. Elől mentek kerékpárosaink zárt sorban, utána lovasaink, majd a férfiak, Ürmössy Gyula unitárius lelkész és Tar Domokos tanító vezetése alatt, közvetlen utánuk az ifjúság Imreh Árpád lelkész és Kovács János vezetése alatt, asszonyaink Imreh Árpádné, Tar Domokosné és Ürmössy Gyuláné vezetése alatt, leányaink Murvai Klára, Imreh Éva és Etelka vezetése alatt, azóta is ünnepi hangulatban vagyunk, nem dolgozik senki, de nem is tud, mivel községi kataszteri határunk túlnyomó nagy része Romániához tartozik és a demarkációs vonalon senkit sem engednek át a román katonák.

Íme felszabadulásunk napjainak eseményei, külső keret ez csupán. De volna-e ajk képes kibeszélni, leírni lelkünknek állapotát, mely a bizonytalanság a félelem, a gyötrelem, majd a reménykedés, bizakodás, síró bánatunk és síró örömünk kközött hánykolódott. Én nem tudom megtenni, és nem tudom leírni azt, mikor rablástól, gyújtogatástól, a legyilkolástól féltünk, de nem tudom leírni azt sem, mikor felszabadulásunk feletti örömünk töltötte el lelkünket. Hálát rebeg ajkam a gondviselő jó Istennek, aki nem nézte bűneinket, aki gondot visel reánk, és gondot fog viselni ezután is. Övé a dicsőség örökkön-örökké.

Most kellett és jó volt az ünneplés, de vége lesz, vége kell legyen, és munkához kell látni. Valljuk be őszintén, hogy 22 esztendő alatt erkölcsileg lerongyolódtunk: Magyarország, a mi édesanyánk új ruhát ad reánk, felöltöztet a hűség, a magyar becsület és a magyar érdek köntösébe. Ebben a ruhában dolgozzunk a magyar jövendőért. Minden egyes az országért, minthogy az egész minden egyesért munkálkodik. Takarítsuk el magunk körül a szemetet, a romot, és lássunk építéshez. Épüljenek fel a családaink a tiszta erkölcs fundamentumán és népesedjenek be gyermekekkel. Sok-sok gyermekkel. Épüljön fel a társadalom önzetlen, áldozatkész, segítő akaráson, álljon a testvér testvér mellé. Kéz a kézben és induljon előre. Népesítsük be az Isten házát, és tartsunk bűnbánatot. Ajkunk el ne némuljon soha a hálaadásban.”


Imreh Árpád református lelkész                                    1940. szeptember, Fiatfalva

Megosztás közösségi oldalakon
Belépés/Regisztráció Belépés/Regisztráció

Facebook connect Belépés Facebookkal

Regisztráció helyett egyszerű belépés!
A lenti gombra kattintva beléphetsz a Facebook profilod segítségével weboldalunkra.

Tovább a profil oldalamra

Facebook kilépés!
A lenti gombra kattintva kilépsz a Facebook profilodból.

Kiadványaink Kiadványaink
Időjárás Időjárás
Online Pércsi TV Online Pércsi TV
Virtuális séta Virtuális séta
Virtuális séta